Tegnap úgy dobtam ki a kukába a sárga tili-tolit, hogy bár erősen rezgett a léc, a rengeteg más egyéb teendőm okán mégsem szedtem szét. Hogy aztán ezért aludtam rosszul, vagy mondjuk a melegfront miatt, az kideríthetetlen, az azonban biztos, hogy megígértem magamnak, hogy ha úgy van a kukában, hogy még elérhető, akkor nem fogom szégyellni magam és visszahozom. Másnap természetesen még véletlenül sem miatta jöttem le a pincébe, mint inkább azért, hogy felszabadítsam a Simsont a rápakolt mindenfélék nyomása alól, s majd mikor azzal már megvoltam, csak úgy mellesleg kisétáljak a kukákhoz.

   Akarom mondani, olyan egyszerűen nincs, hogy ennyi kacat között ne akadjon valami szívfájdalom nélkül kidobható, és akkor legalább tényleg van okom kimenni a kukákhoz.
   Ez a rengeteg minden amúgy természetesen nem volt mindig itt, csak a mostanában megjelent szétszedtem cikkekben csak úgy mellesleg futatott pakolászás közben került ide. Most persze, hogy már a motort kellene innen kihoznom, ami csak a képen látszik, az mind útban van!
   Mára amúgy csak annyi pakolást terveztem be, melynek keretében az összes vackot leszedem a mociról, akkurátusan átválogatom őket, mindet elteszem az útból (na ez mondjuk igencsak nehéz lesz), majd ezt követően még fel is fújom a kompresszorral a motor kerekeit.
   Amennyiben ezek után még mindig lesz bennem lendület, illetve különösebb pakolászás és trükközés nélkül ki tudok fordulni a motorral az ajtón, akkor ki is tolom. Közben persze majd valamikor a tili-toli is szétszedődik. Na most ha nem, akkor nem sikerült a kukából történő visszaszerzés, mire fel kénytelen leszek a cikk témáját megváltoztatni.

   Mivel mikor a szemetet kivittem, ez még mindig ott volt a tegnapi adag tetején, így már képtelen voltam veszni hagyni. Vagyis visszahoztam a kukából. Ez a sárga példány biztosan nem a miénk volt, mert azon egyrészt nem volt gomb, másrészt (legalábbis emlékezetem szerint) a miénknek fémből volt a teteje.

   A működési elv arra alapul, hogy miközben a szőnyegen toljuk (vagy húzzuk), a hatalmas gumikerekek egy gyorsító áttételen keresztül megforgatják a középső kefét. Mindeközben a két szélső kefe nincs külön meghajtja, azokat csak úgy magától forgatja a szőnyeg, vagy akár a puszta padló. A mindenféle hulladékok egyrészt rátekerednek a szőrös hengerekre, másrészt a darabos részek a görgők mögötti tárolókba kerülnek, ahonnan aztán kiszórhatók, mondjuk értelemszerűen a szemetesvödörbe. Ez a leírás bár elsőre nagyon is jól hangzik, a gyakorlatban azonban ez a szerencsétlenség annyival múlja alul a porszívót, hogy nem sok értelme van a tologatásának, mire fel a mi példányunk speciel idővel valahol a telken végezte. Hogy mi vele a baj? Nos egyrészt az, hogy minden egyes hajszál rátekeredik a szőrös hengeres kefékre, az összeszedett apróságokat pedig idővel kiszórja magából.

   Ha nagyon kiáll a két meghajtó görgő közül, akkor már nem is annyira tőlük,
mint inkább már saját magától forog. Mármint attól, hogy szőrt a szőrrel alapon hajtja a kefét a szőnyeg.

   Most nem azt nézegetem, hogy milyen vastag a kupac... Ja, de, azt, csak most épp abból a szempontból, hogy ha lapjával teszem őket egymás mellé, akkor vajon mekkora helyet fognak elfoglalni. Mert ez ugye - mivel épp nincs hely - nagyon nem mindegy!

   Illetve nem majd, hanem most, mire fel már hoztam is ki a pincéből a tartalék bicaj vázát, meg egy bele még véletlenül sem illeszkedő pótkereket. Ez a kerék amúgy valószínűleg az én szovjet fecske versenybiciklimé volt, ami úgy került vissza hozzám, hogy mikor kidobtam, Balázs Laci szomszédom visszahozta, majd mikor már nála sem fért el, akkor betette Mártika pincéjébe, aki Laci halála után megkért, hogy ugyan dobjam már ki azt az ócska kereket. Én meg ugye, amekkora barom vagyok, megszántam, mert emlék. Amúgy azért nincs rajta fogaskerék, mert mikor leszakadt a vázról a váltó, kínomban úgy oldottam meg a meghajtást, hogy nagy fogaskerék, két távtartó, kis fogaskerék, két távtartó, majd egy újabb nagy fogaskerék következett. Már úgy értem, hogy ha nem így csináltam, akkor folyton leesett a bicajról a lánc. Aztán persze, mikor 1980 őszén megvettem az első Verhovina mopedet, a rozzant biciklik viszonylag gyorsan ki lettek dobva.

   Hiába néz ki úgy, mint amit esélytelen innen kihozni, mert ha egyszer bement, akkor ki is kell neki jönnie! Az persze igaz, hogy mikor ezt ide betoltam, akkor a derekam még nem volt ilyen rozzant.

   Miután a nagyja munkával végeztem, egyszer csak előkerült a már ki tudja mióta nem látott apró söprű. Hogy miért kerestem, arra persze már rég nem emlékeztem, épp csak arra, hogy nagyon kellett volna, de nem volt meg.

   A nagy fekete (pláne dupla vastag, és szokatlanul tömör) bútorlap már marad, mert az olyan nehéz, hogy azzal biztosan meghúznám a hátamat. Amúgy nem ezt nézegetem, hanem egyrészt az elért eredményt, másrészt azt, hogy a keletkezett hely nem tűnik olyan szélesnek, mint a motor és a bicaj együtt.

   Hogy ami belül van, ahhoz nem igazán férek hozzá, az most azért baj, mert ugye azokból a bútorlapokból kellene elkészítenem nemcsak az útszóró sós szekrényt, de még a szintén ide bekerülő fadarab tárolókat is.
   Ez szerencsére nem akkora gond, mert ha kidobom a benzinmotoros fűnyíró motorját, majd elteszem a sarokból a hokedlit, és még a fáskosarat is, akkor máris odaférek oldalról a bútorlapokhoz.

   Mire fel mérgemben - nehogy már ne legyen jó alapon - fogtam és mindkettőt megfordítottam. A bicajt még csak hagyján, hiszen az csak néhány kiló, de a mocit csak úgy sikerült megfordítanom, hogy kitolattam vele az előtérbe, becsuktam ennek a pincefolyosónak az ajtaját, kinyitottam a másik folyosóét, begurultam oda, az Y alakú elágazásban fordultam vele egy ipszilont, majd visszalibegtem vele ide.
   Ebben a felállásban az az okosság, hogy mikor hozzák a tűzifát, akkor a bicajt bevágom a pincébe, a motort meg áttolom a szomszéd folyosóra, esetleg a balról belógó szekrényt is elrakom, és már boríthatják is a melósok a fát. Mármint anélkül, hogy bármimet összetörnék.

   Most pont azon a helyen állok, ahová az útszóró sós szekrény kerül, s épp a vele szemben lévő helyet nézegetem, ami pont elég lenne arra, hogy odategyem a másik pincéből áthozandó szekrényt, csak ugye ebben az esetben közel nullára csökkenne a mozgásterem. Vagyis ha maradt még egy csöpp eszem, akkor ez nem így lesz!
   Hanem úgy, hogy először megépítem a szekrényt a sós zsákoknak, belepakolok, aztán a zsákok helyére hozom át a szekrényt, ebben az esetben ugyanis megmarad középen (mármint ebben a pincében) egy vékony folyosó, ahol mozogni tudok.