Mikor lehoztam a pincébe a minap letudott tanítható távirányítót, majd azt találtam mondani, hogy "nem most", az nemcsak arra vonatkozott, hogy a Videoton Receivert "nem most" fogom szétszedni, hanem arra is, hogy a távirányítót sem most fogom betenni a szekrénybe.
   Na most ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon, ahhoz egyrészt a jelenleginél valamicskét nagyobb lendület kellene, valamint irányított is. Mármint ha úgy csinálom a dolgokat, mint ahogy mostanában szoktam, vagyis hol ide, hol meg oda kapok, akkor nemhogy rend nem lesz soha, de még csak hely sem lesz hozzá, hogy egyáltalán nekikezdhessek a pakolásnak.

   Bár az lett volna az értelmes döntés, én mégsem a Videoton erősítős rádiójára mentem rá, hanem az asztal szélére, ahonnan bár első odanyúlásra az infravörös joystickot kaptam fel, az azonban nem jött velem, épp csak átkerült a szemközti kosárba, ahol is még vagy tucatnyi hozzá hasonló apróság várta.

   A különös formájú rádió viszont feljött velem. Hogy a szobában ekkor nemhogy egy másik Videoton receiver, de egy Tronic PLL szintézeres, meg egy barkácsolt faládika rádió is bemutatatlanul hevert, a már több mint egy évtizede szétszedett, de össze még mindig nem rakott lapozós órás rádióról már nem is beszélve, az engem azért nem zavart (amúgy persze de, igenis, hogy zavart), mert bármelyik tételt is tudom le, az -1 a lomjaim, valamint +1 az elkészült szétszedések között.

   Ezt a rádiót azért fogadtam be, hogy megtekinthessük a belsejét. Mármint abból a szempontból, hogy az ultramodern formájához a belseje is modern-e, vagy nincs benne semmi újdonság.

   Ez a minimum különös formájú doboz valószínűleg egy olyan elme szüleménye, akinek gazdája már látott valakit ülni egy üvegasztalon. Amit középen látni, az persze nem intim betét, vagy pelenka, hanem csak a teleptartó fedele.

   A CT-3008AF karakterkombinációra rákeresve, a google nem adott releváns találatot, ami azért nem ütött szíven, mert ugye ezt a készüléket még véletlenül sem megjavítani, hanem egyszerűen csak szétszedni akarom. Mármint biztosan nem fogja túlélni a mai napot, így a kapcsolási rajza nélkül is jól megleszek.

   Mikor az ortopéd dobozt már percek óta forgattam, de a hangerőt szabályzó gombnak még csak esze ágában sem állt előkerülnie, egyszer csak rájöttem, hogy épp ott van az orrom előtt. Hogy sokáig nem találtam, az valószínűleg annak volt köszönhető, hogy nem tartozik hozzá felirat. Illetve de, de csak a "buzz" ami akkor lép életbe (mármint a rádió ébresztő hangja helyett a puszta zúgás), ha a potméter gombját nulla hangerő alá tekerjük. Hogy a 6 darab teljesen egyforma közül melyik pöcöknek kell a buzz feliratra mutatnia, arra mondjuk nem jöttem rá. Épp mint ahogy arra sem, hogy mégis miből gondolhatta a tervezője, hogy a szó szerint megfoghatatlan gombot emberkéz meg tudja tekerni. Persze ha felülről egyszerre három ujjammal is rátámaszkodok, akkor megy, de ez meg mégis micsoda fura egy megoldás már?
   Erre a blőd fazonú gombra részemről csak annyi mentséget találtam, hogy ha az volt vele a cél, hogy ne lehessen csak úgy egyszerűen véletlenül elfordítani, akkor az mondjuk teljesült.

   Miközben a teleptartóban még benne van a 9 voltos elem, feszültség már nem maradt benne semmi. Ez amúgy nemcsak azért van így, mert mikor az ember megveszi a rádiót, akkor tesz bele elemet, majd olyan szinten feledkezik meg róla, hogy soha ki nem cseréli, hanem azért is, mert a készülék, ha csak egy kicsit is, de folyamatosan meríti az elemet.
   Én az enyémet átalakítottam csepptöltősre. Mármint egy egészen kevéskével több energiát engedtem a rádió tápegységéből a telepbe, mint amennyi kifolyt belőle, mire fel az én rádiómban végtelenül sokáig húzta a telep.

   Az óra rész, bár úgy néz ki mintha működne, azonban nem jár. Mármint így marad nulla nullán, és nemcsak maguktól nem mozdulnak a számok, de még a gombok nyomogatásának hatására sem.

   A két csíknyi szigszalag amúgy azért került a rádióra, mert egy korábbi leesés, leverés, esetleg szándékos földhöz csapás hatására letörtek az előlapról azok a pöckök, melyek a doboz többi részéhez odafogták.

   Azt is érteni vélem, hogy a kijelző irányába tartó, amúgy meglehetősen masszív kábelt hogyan sikerült eltépni. Mármint mielőtt a szigszalagos megerősítés a doboz tetejére felkerült volna, az előlap a kijelzővel valószínűleg sokszor kiborult. Mikor a rádió gazdája a szakadt kábelt meglátta, akkor valószínűleg ő is.

   A középső lyukat kivéve, az összes többiben a dobozt összetartó csavarok találhatók. Vagyis aki ezt a dobozt megtervezte, mondhatni felkészült rá, hogy a műve már csak azért is földhöz lesz csapkodva, mert ugye ez egy ébresztőóra.

   Mikor ezt a képet elkészítettem, majd valamivel később megszerkesztettem, akkor még fontosnak éreztem vele megmutatni a mára már rég nem tudom, hogy mit. Mármint harmadnapra már hiába törtem rajta a fejem, nem jöttem rá, hogy a panel látványához mit szerettem volna hozzáfűzni.

   A kijelzőn nem azért állnak összevissza a szegmensek (lásd 7 L 7), mintha elindult volna az óra, hanem azért, mert a multiplex kijelzőt ebben az állapotban kapta el a fényképezőgép. Amúgy most következik a szétszedés tulajdonképpeni lényege, vagyis az, hogy megnézem az elektronikát, akad-e benne valami modern csoda, vagy a régiekhez képest semmi újat sem tartalmaz.

   Épp mint ahogy az is különlegesség, hogy az értéktelennek tűnő rádióra rápróbáltam egy az eredetinél jobb minőségű hangszórót, pusztán azért, hogy lássam, illetve halljam, hogy ezzel mennyivel jobban szól. Sokkal! Konkrétan annyira jól szól, hogy a hallottak hatására úgy döntöttem, hogy bár az órát megölöm, a rádiót azonban nem.

   Ez a kép azért készült, hogy egy esetleges jövőbeli igény esetén ne kelljen keresgélnem, hogy melyik vezeték hová való. Erre amúgy már csak azért sem lenne szükség, mert a panel másik oldala kulturáltan feliratozott.

   Hogy ne akkor kelljen, mikor majd a rádió panelját újra akarom hasznosítani (még ezt a mérhetetlen elbizakodottságot), egyből lecseréltem a hangszóró és a tápfeszültség vezetékeit, és még a potmétert is leszereltem a segédpanelról.