Mikor az ebéd utáni szunyókálásból magamhoz tértem, anyám a frászt hozta rám az uborkás pakolásával. Mikor a naptárra néztem, az meg azzal sokkolt, hogy már megint lépcsőház takarítós nap van, mire fel ha nehezen is, de útnak indultam.

   Nyitásképp a lépcsőházat sepertem le, majd a teljes utcafront tavaszi nagytakarítása következett, amit aztán a lépcső lemosásával koronáztam meg. Mire mindezen feladatokkal végeztem, hiába nem felejtettem el, hogy valamit feltétlenül le kell fényképeznem, ha egyszer maga a téma kiesett.
   Ez itt egy olyan régi lakónyilvántartó tábla, amit még valamikor 1971-ben szereltek le, mégpedig úgy, hogy bár már szerepel rajta a nevünk, de ennek ellenére nemcsak nem tudom megmondani, hogy hol volt, de még csak nyoma sincs a lépcsőházban! Épp mint ahogy az elmémben sincs nyoma, hogy ezt a táblát mégis miért volt feltétlenül szükséges lefotóznom. Mármint arra még emlékeztem, hogy kell valamire ez a kép, arra azonban, hogy mire kell, nos arra már nem. Ez amúgy még azóta sem jutott eszembe, pedig időközben azért eltelt néhány év.

   Hogy a lépcső már száraz, az egyrészt azt jelenti, hogy időközben eltelt néhány óra, másrészt azt, hogy már megint itt vagyok. A partvis pedig úgy került képbe, hogy valamiért a lépcsőházban, konkrétan az útszóró sós vödör mellett felejtettem. Mit ne mondjak, ennyire azért nem szoktam szétesett lenni.

   Miközben a szerző a csapban serényen forgatta a varázsgömböt, egyáltalán nem vigyázva rá, idővel rájött, hogy az bizony hiába hangzik kopogtatásra úgy, mintha műanyagból lenne, mégiscsak üveg!

   Mikor a fürdőszobai mosogatást befejeztem, olyan dudálás volt az utcán, hogy hiába nem érdekelt, nem tudtam megállni, hogy ki ne nézzek. Mire odaértem, (mármint ide az ablakba), a két sofőr még mindig azon izmozott, hogy kié a viszonylag keskeny út. Nem is értem, hogyan engedhetik meg az utcánkban a parkolást, ha a maradék helyen nem fér el egymás mellett két autó. Mármint ez egy kétirányú utca.
   Miközben az autókat mutató képek annyira félresikerültek, hogy azokat ide már eleve be sem szúrtam, addig a kukából jóízűen ebédelő hajléktalant mutató kép nagyszerűen mutatja a nem is tudom, hogy mit. Szerintem a moralizálás annyira nem az én asztalom, hogy ezt a témát inkább hagyom is.

   Mikor a fürdőszobai gőzt kiengedendő, az ablakot lendületesen kinyitottam, az ablak kilincsére száradni mindössze két perce odaakasztott gázgyújtó röpte bár komolyan meglepett, attól még visszaakasztottam, de csak azért, hogy mikor majd az ablakot becsukom, a gázgyújtó a zuhanásával újra rám hozhassa a frászt.

   Az valami szörnyű, hogy ma mennyire szétszórt vagyok... Mármint az előbb, mikor eljöttem az ablakig a dudálás miatt, akkor az volt rá a valódi okom, hogy a tavaszi napsütésben napoztatott paprikapalántás ládát az ablakból bevegyem. Erre fel úgy itt maradt, mintha legalábbis kötelező lett volna!

   Jelen esetben nemcsak a kép homályos, hanem az emlékeim is. Míg előbbi így maradt (mármint nem lőttem helyette másikat), addig utóbbin sikerült a látványnak átsegítenie. Mármint úgy, hogy a még elől lévő, amúgy egy SONY casseiverről származó forgatógombok látványának sikerült ráébresztenie, hogy mit szerettem volna a pincében lefényképezni, meg persze ha már egyszer lementem, akkor egy füst alatt fel is hozni.

   Hanem a két toronnyi átlátszó műanyag dobozt, melyek egyik elemében azért lesz a szép gomboknak sokkal jobb helye, mint a nem átlátszó kekszes dobozban, mert így legalább lesz némi esélyem őket később megtalálni. Hogy miért keresném a gombokat? Ezt a kérdést már csak azért se feszegessük, mert fogalmam sincs...

   Míg máskor a dolgok megmozdításához szó szerint napokra van szükségem, addig a mai nap annak ellenére mozogtam meglepően sokat, pláne viszonylag gyorsan is, pláne a mindenféle tárgyakkal együtt, hogy mint azt már korábban felvázoltam, meglehetősen szét voltam csúszva. Mindeközben reggel még nagyon úgy volt, hogy a mai nap fő témája a SANYO magnós autórádió lesz, csak mint ahogy megannyi másikat, úgy azt a témát is elfelejtettem.

   A hall közepén állva, hol erre, hol meg arra indulva el, anyám egyszer csak rám kérdezett, hogy mégis mit csinálok, pedig teljesen egyértelmű volt, hogy épp nagyban téblábolok... Ennek amúgy idővel az lett a vége, hogy legalább a gázgyújtó idekerült.

   Mikor a doboz előszobába történő kirakása után még a plazmagömb is felkerült a pultra, attól akkora megelégedettséget éreztem, hogy aznap már nem is csináltam semmit. Persze az is lehet, hogy mégiscsak csináltam, csak ugye mire ideértem a szöveggel, mint ahogy ma annyi mást, úgy addigra azt a témát is elfelejtettem.

   Ezek ketten annyira friss beszerzésű alanyok, hogy még egy hete sincs, hogy a birtokomba kerültek. Amúgy azért tettem őket a sorban a többi kincsem elé, mert fővesztés terhe mellett sikerült magammal megígértetnem, hogy a piacon csak azt követően vehetem meg a következő adagot, ha az előző hétvégén vásároltat már feldolgoztam. Vagyis ha ezen a héten is el akarok menni piacozni, és persze venni is szeretnék valamit, akkor olyan egyszerűen nincs, hogy ezt a két tételt szombatig el ne pusztítsam!

   Az elpusztítás jelen esetben természetesen csak az amúgy semmire sem kellő gázgyújtóra igaz, erre a gyönyörűséges plazmagömbre már nem. Már persze csak akkor nem, ha működik, vagy ha nem, akkor legalább megjavítható.

   Ez szegénykém nemcsak azért került mindössze 200 forintba, mert az alja igencsak csúfosan el van olvadva, hanem a rettenetesen koszos eladó már eleve mindent 200-ért árult.
   Hogy mégis minek vettem meg, mikor volt már a szétszedtemben plazmagömb? Nos azért, mert a még évekkel ezelőtt boncolt nem a saját példányom volt. Hogy minek nekem egy ilyen csinos kis szobadísz? (ha csak nem szobadísznek) Nos, mint ahogy annyi másik, úgy már erre a kérdésre sem tudom a választ. Valami tervem biztosan volt vele, de hogy mégis miféle aljas célra kellhetett...

   Nem, ez nem az. Amúgy szerencsére a doboz aljának olvadási oka sem az, mint amire első blikkre gondoltam. Mármint a meleg nem belülről jött, hanem kívülről. Gondolom szegény szobadísz rá lett téve egy gázkonvektorra.

   Ráadásul nincs rajta semmi olyan alkatrész, ami a műanyag házat képes lenne megolvasztani. Mondjuk a teljesítménytranzisztor igen, az azonban egyrészt messze van, másrészt komoly tápegység híján nincs hozzá elég energiája, hogy bármit is elolvasszon.

   A panelt forgatva sikerült róla megbizonyosodnom, hogy a tápegység abból áll, mint amire első ránézésre gondoltam. Mármint egy soros kondenzátort egy diódahíd követ. A további részleteket viszont már nem derítettem fel.

   Bekötve a fénycsőnek amúgy csak az egyik lába van, míg a másik egyszerűen csak egy drótdarabban végződik. Ez persze - nagyfrekvenciás meghajtás esetén - bőven elég a fénycső begyújtásához.

   Ez pedig már a szerző hálózati kábelgyűjteménye, ami a permanens helyhiány okán a fürdőszoba ajtajára szerelt akasztón lett elhelyezve, megjegyzem ideiglenes jelleggel, a kép készültének pillanatában már több mint öt évvel ezelőtt.

   Az első tesztet még az eredeti kábellel futtattam le. Mármint azért, hogy ha már eleve beteg a készülék, esetleg nem is javítható, akkor ugyan ne cseréljem már ki rajta potyára a hálózati kábelt.

   Az már biztos, hogy van benne valami varázslat. A rettenetes háttércsipogást viszont egyértelműen ki kellett volna hagyni a konstrukcióból, mert az nemcsak valami mérhetetlenül gagyi, de még kifejezetten idegesítő is. Ezt szerencsére a gyártó is megérezte, így a hang a zöld nyomógombbal kikapcsolható.

   Bár nem volt egyszerű feladat, de a tárgyak néminemű átrendezése után sikerült felraknom a polcra. Hogy később is itt marad-e, azt mondjuk így hirtelen meg nem tudnám mondani. Ha tetszik a látványa, akkor lehet, hogy maradhat. Akkor persze majd befűzöm a polc mögé a most még csak a fal mellett lógó hálózati kábelét.

   Ez egy motor burája, s mint ahogy megannyi tárgyamnak, úgy ennek is története van. Valaki meglátta, hogy van nekem ilyen, pláne még csak nem is ragaszkodom hozzá, így elkérte. Amúgy valami zenegép (mármint wurlitzer) motorjára kellett volna. Miután megkerestem, sajnos már hiába írtam a kérőnek, mert azóta sem válaszolt. Mivel ennek az esetnek már tíz éve is megvan, így a motor burája újra visszakerül a pincei motoros fiókba.