Hol úgy állok hozzá az asztalom feletti kupi látványához, hogy lám, már milyen szépen alakul a rend (mondjuk ez a ritkább eset), hol meg úgy, hogy hiába minden erőlködésem, itt bizony sosem lesz rend. (ez fordul elő sűrűbben)

   Úgy persze sosem lesz itt rend, hogy ahelyett, hogy sorban elszedegetnék mindent, folyton odarakok valamit a maradékhoz. Most speciel - mármint kissé meglepő módon még egy órája sem - egy izzólámpa és egy ősrégi tolmácsgép vevője került ide a többi kincs mellé. Természetesen ebben a dologban még véletlenül sem az a meglepő, hogy már megint idetettem valamit, hanem az, hogy bár ez még egy órája sincs, az eltehető munkalapról máris elvettem azt a valamit.

   Mint az gondolom sejthető volt, már megint a könnyebb utat, vagyis az amúgy szétszedhetetlennek tűnő villanykörtét választottam. Hogy ezt mégis miért kell szétszedni? Kelleni mondjuk nem kell, csakhogy kíváncsi vagyok rá, hogy az izzónak valóban műanyagból van-e a burája.

   A fő attrakció megörökítése persze már megint kimaradt. Mármint azt felejtettem el megörökíteni, amint az izzót az asztal lapjára 15-20 centi magasról többször is ráejtem, s az milyen fura, az üvegre egyáltalán nem jellemző tompa hangot hallatva pattog. Ezt a pattogtatós agyatlanságot amúgy nemcsak itthon műveltem vele, hanem kiváló barátomnál is megtettem párszor (tőle kaptam a műanyagnak tűnő burájú izzót), de az izzó burája valamiért ott sem tört el.

   Hogy egy 28 wattos izzó ne termelne annyi hőt, amitől megolvad a műanyag, az valószínűtlen. Az meg pláne valószínűtlen, hogy egy belül amúgy halogén izzó külső védőburája olyan spéci, vagyis az üveghez képest valószínűleg drága műanyagból legyen, ami mégiscsak kibírja az izzó termelte hőt.

   Ez pedig a másik. Mivel a LED-es és fénycsöves körték már nem termelnek annyi hőt, mint a még valóban izzó izzószállal készültek, azoknál már nem kell a vezetékvégeket beforrasztani, elég csak beszorítani a két anyag közé.

   Mivel a tolmácsgép vevőit tartalmazó doboz volt a legközelebb, ezért az izzót abban terveztem összetörni. Miután rájöttem, hogy ha az izzó burája mégiscsak üveg, miközben rácsapok a kalapáccsal, minden megtelik szilánkkal, már indultam is egy nejlonzacskóért.

   Amiből a spájz mélyén nemhogy egy, de mindjárt két tömött zacskóval is találtam. Ezekbe amúgy szemetelni szoktunk, mondjuk csirke csontját, krumpli héját, vagy más olyasmit, ami a konyhai szemetesvödörben idővel megbüdösödhet.

   Ebben a kalapácsban számomra az a meglepő, hogy bár egyértelműen ráférne némi törődés, attól még nagyon is felújítottnak tűnik. Az mondjuk igaz, hogy valaha kipofoztam a Ferenc központ kábelrendezőjében található kalapácsot, az azonban még csak nem is dereng, hogy ezt az asztalfiókban lévővel is megtettem volna.

   A különös hangra és a mechanikai stabilitásra valószínűleg az adott okot, hogy a lámpa külső védőburájában nem vákuum volt, hanem egyszerűen csak levegő, ami még jobb is, ha el kell vezetni a belső buráról a hőt.

   Erről a képről mindjárt két dolog is eszembe jutott. Míg az egyik az volt, hogy mennyivel jobban jártam, hogy mikor az izzóra a kalapáccsal rácsaptam, akkor egy zacskóban volt, addig a másik az, hogy mikor a hűtőgépeket még valamikor évekkel ezelőtt szétszedtem, akkor a házukat egyben levinni nem tudván (legalábbis a mélyhűtőét nem), azt feldarabolva, apránként tettem be a kukába, majd ezt követően hallottam ordítani szegény turkálót, mikor a keze az éles lemezszélbe beakadt.

   Mivel volt rá némi esély, hogy ez a baleset velem is megtörténik, már indultam is a kisvödörrel a nagyobbik felé, amit végül egyből le is vittem. Amúgy persze nem arról van szó, hogy akkor vágná el a kezem a törött izzó, mikor épp a saját szemetemben turkálok, hanem akkor, mikor mondjuk belegyűrök ebbe az asztali kisvödörbe óvatlanul egy zacskót, vagy egy nagyobb darab papírt.

   Ugyan rezgett a léc, hogy azzal a lendülettel a személyhívó bemutatásának is nekiállok, ez azonban nem történt meg. Mármint azért nem álltam neki még ezt is körbefényképezni, mert bár ma csak egyetlen témát, ezt az izzósat fejeztem be, de attól még egy csomó másiknak is nekiálltam, melyeknek felvezető képsorait most azonnal rendeznem kell, mielőtt még elfelejteném, hogy melyik képhez mit akarok írni.