Már csak ez az egy valami van a kosárban. Ha ezt is szétszedem, meg persze körbe is fényképezem, akkor megvagyok a mára betervezett szétszedésekkel. Szóval hajrá Géza!
   Ilyenkor amúgy (mármint az utolsó előtti pillanatban) az szokott következni (sajnos igen gyakran), hogy valamiért elmegy a kedvem a dologtól, mire fel ott marad a terv napokra, hetekre, de akár még hosszú évekre is befejezetlenül.

   A másikon pedig elektromos csatlakozások, maga a doboz pedig szép fekete, így egyszerűen nem hagyhattam ott. Már úgy értem, hogy ez egy valódi fekete dobozos kérdés. Mármint az, hogy mi ez.

   Íme egy úgynevezett Shaffer trafó, aminek az az egyik legalapvetőbb, amúgy igencsak kellemes és szerethető tulajdonsága, hogy nyáklapba forrasztható. Vagyis ezt a rögzítést minimum nem értem. A két hanyagul a trafó primer csatlakozásaira helyezett szigszalag csíkot - mint holmi életvédelmi intézkedést - részemről pedig valahogy kevésnek érzem.

   Ez itt egy 12 voltos Shaffer trafó. Ezt annak ellenére mondogattam magamban egy jó darabig, hogy tudom, nem sok esély van rá, hogy megjegyezzem. Valamint mikor lesz nekem egy ilyenre szükségem? No meg amúgy is tele a trafós polc...

   Ennek az apró nyomógombnak sikerült egy pillanatra megakasztania. Már úgy értem azzal, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, hogy van-e nyomógombos dobozom. Mivel az jött ki eredményül, hogy nincs, így valószínűleg valamelyik kapcsolós dobozban fogja végezni.

   Ezt most tényleg csak azért mosogattam el, hogy ne koszosan kerüljön a polcra. Mondjuk ha nem most jön, hanem még mikor igényem volt dobozra, akkor biztosan építettem volna bele valamit. Maga a doboz amúgy ügyes konstrukció, könnyen szerelhető, hisz épp csak bele kell csúsztatni a tartalmát, majd akár csak egyetlen csavarral rögzíteni. Az mondjuk már nem annyira tetszik benne, hogy ha több minden is van az előlapon, akkor a doboz kinyitásához mindegyik potméterről le kell szedegetni a gombot, de még ez a probléma is megkerülhető. Mármint azzal, ha megfordítom a dobozt, és a jelenlegi hátulját használom előlapnak. No de ez már tényleg csak álmodozás. Már úgy értem, hogy magam sem látok esélyt a doboz újrahasznosítására.

   Miközben a doboz az ablakban száradt, én az asztalnál a tartalmát nézegettem. Mármint azt a kérdést feszegetve, hogy így egyben tegyem-e el, vagy szedjem inkább szét? Végül úgy sikerült megúsznia a szétszedést, hogy az összes mentális erejét latba vetve, sikerült belém szuggerálnia azt a bár nagyon csekély esélyű, de azért mégiscsak elképzelhető lehetőséget, hogy a jövőben egyszer csak igényem támad egy 6-tól 46 másodpercig beállítható időzítőre. Mert ugye akkor mennyivel könnyebb lesz elővenni, mint megépíteni. Csak el ne felejtsem addigra, hogy van.

   Hiába mondogatom magamnak, hogy ugyan ne vezetgessem már a 230-at műszerzsinórokon (már csak azért se, mert ugye rossz példát mutatok vele, pláne egyszer még agyon talál csapni az áram), az egyszerűsége végett képtelen vagyok lemondani erről a hülye szokásomról.

   Vajon belejut újra a fény még az én életemben? Itt aztán egy újabb alapos merengés következett, mégpedig abban a szokásos témában, hogy annyi mindent sikerült begyűjtenem, hogy ha ebben a szent pillanatban leállnék a szétszedésükkel (mármint a bemutatásukkal), és ráállnék helyette az újrahasznosításukra, akkor két élet is kevés lenne hozzá, hogy minden tervemnek végére érjek. Pláne úgy, hogy az utóbbi időben komoly lassulást tapasztalok a sebességemben, ami ugye már eleve nem volt valami nagy.

   Megy a doboz a voki tokival együtt a pincébe, akarom mondani az örök feledés homályába. Hogy valami hasznosat is csináljak, hozzájuk csaptam a palántázó tálcákat is, majd miután mindegyiküket sikerült valahova letennem, jó alaposan körbenéztem a pincében, hátha kedvem támad szétszedni valamely ott rejtegetett kincsemet. Bár jelentkező akadt bőven, de egyiknek sem sikerült megdobogtatnia a szívemet. Illetve ez úgy volt, hogy mikor megláttam, hogy mi, pontosabban szólva mik vannak az asztalomon, egy pillanatra megállt bennem az ütő. Már úgy értem azért, merthogy az is egy idei tervem, hogy végre letakarítom az asztalt. Idővel persze úgyis újra elfoglalom, de olyan jó érzés néha teljesen üresnek látni...