Pentacon Penti I fényképezőgép
(szó szerint aranyos masina)

   Ezt a kis szépséget már csak azért sem hagyhattam ott, mert arany szívem van. Akarom mondani, arany színe van. No nem mintha vonzódnék ehhez a fémhez, de attól még el kell ismerni, hogy ez a fényképezőgép nagyon szépre sikeredett.

 

 

A domiplan az nem a neve.

 

 

És még a Meyer - optik sem az.

 

 

A Penti viszont már igen. Pontosabban szólva Penti I, mert
a második függőleges vonal egy római számot takar.

 

 

A Penti név amúgy (bár itt lemaradt mögüle az egyes) a csuklószíjon is szerepel.

 

 

A gép szemből nézve bal oldala azért fényesebb,
mert arra plusz megvilágításként a nap is süt.

 

 

   Amit most azért nem lett volna tanácsos a redőny leengedésével undok módon megakadályoznom (mármint a nap fényének hallba történő betűzését), mert bár ha nagyon akarnék, akkor oda ugyan odaférnék a gurtnihoz, de az apró elmaradások a lakásban című végeérhetetlen projektem nyolcadik fejezetének keretében frissen festett ajtószárnyat inkább nem kellene piszkálnom. Mármint azért nem, nehogy valamelyik szőnyegre cseppenjen a festék, a direkt ebből a célból alátologatott újságpapírok helyett.

 

 

A gép háta nemcsak szép, de még karcosnak sem különösebben nevezhető.
Mindezt úgy, hogy egy szemétkupacból vettem ki, még 2020 nyarán.

 

 

   A fényképezőgép tetején alig néhány kezelőszerv található. (igazándiból csak kettő) Balról jobbra az első a vaku csatlakozója, a következő a film fogyását jelző tárcsa, a középső gomb a hátlapot meneszti, míg a jobb szélső gomb az exponálást indítja. Miután ezt megtettük (mármint megnyomtuk az exponáló gombot), egy igen különös dolog történik.

 

 

   Mégpedig az, hogy a fotómasina bal oldalából előugrik egy hosszú rúd, amit a helyére visszatolva újra felhúzzuk a gépet. Mármint a gombot betolva továbbítjuk a gépben a filmet.
  
Ez így azért szokatlan (legalábbis számomra az), mert a filmtovábbító általában egy kar szokott lenni. Kivéve mondjuk apukám Werráját, mert ott az objektíven kell egyet tekerni, ami szintén nem egy tipikus megoldása a filmtovábbításnak.

 

 

A jobb oldali ábrát (talán) értem, mint egy első osztályú terméket
jelölőt, de mégis mi a csudára utalhat a balra látható torony?

 

 

   Ami részletet majd mindenképp közelebbről is szeretnék megszemlélni, az az átnézeti kereső megoldása. Mármint az érdekel, hogy azt hogyan csinálja, hogy mikor elég a fény (vagy ki tudja mitől műveli), akkor a balra látható lekerekített sarkú téglalap megjelenik az átnézeti keresőben látott képen, mint egy keret, mégpedig rózsaszínben.

 

 

   Eddig könnyű volt eljutnom, mert arra viszonylag gyorsan rájöttem, hogy a felső középső gomb megnyomása után levehetővé válik a hátlap, de innentől bizony már szerszámok kellenek a bontáshoz.

 

 

A fényes lapocskán simul ki a film, hogy minden egyes
pontja stabil távolságban legyen az optikai rendszertől.

 

 

Amennyiben ezt a karocskát odébb húzom.

 

 

   Akkor kivehetővé válik a fényképezőgépből ez a doboz, amibe amúgy a már exponált film tekeredik bele. Ami ebben a gépben (persze lehet, hogy szintén csak számomra) egy plusz érdekesség, hogy csak úgy egyszerűen magától. Mármint sem a leeresztő, sem a feltekerő orsót (utóbbi amúgy nincs is) nem hajtja semmi, csak maga a film.
  
Hogy a film a végigexponálása után hogyan tekeredik vissza a gyári dobozába, arra nem jöttem rá. Mondjuk ha a képen látható párjával együtt kiveszem a gépből, természetesen egy teljesen sötét helyen, majd az eredeti orsó végével (ami a film tokjából lóg ki) kézzel visszacsévélem a helyére, úgy persze megy, de (szerintem legalábbis) ez azért egy elég fura megoldás. Mondjuk ha a filmet a géppel együtt adja át a tulaj előhívásra, majd egy új filmet belefűzve kapja vissza, az mondjuk egy elfogadható megoldás.

 

 

Mikor ez a rugócska elrepült, a megkereséséhez
segítségül voltam kénytelen hívni egy kutyát.

 

 

   Mármint ezt, aki vagy azt mutatja, hogy hol kell a fürdőszobai villanyt felkapcsolni, vagy azt, hogy már nagyon ideje lenne egy festésnek. Amúgy azért volt rá szükség, mert egy teleszkópos bot végén lóg, aminek a másik végére egy mágnes van ráerősítve. Ez a szerszám azért jó, mert még csak le sem kell hajolnom a leesett bigyóhoz. Már persze csak akkor, ha az mágnesezhető anyagból van.

 

 

Valamit olyan állásba tettem az optika körül, hogy az exponáló gomb lenyomásakor
nyitva maradt a zár. Persze csak addig marad így, míg a gombot el nem engedem.

 

 

   Ha jól értem, akkor ez a gomb azt állítja be, pontosabban szólva azt kell vele beállítanunk, hogy hány DIN-es filmet fűztünk be a gépbe. Addig értem a dolgot, hogy a DIN a film fényérzékenységének mérőszáma, aminek függvényében kell a gépnek nyitva tartania a zárat (meg persze a megvilágítás erősségétől is függ, amit a fotósnak kell beállítania), de mikor rájöttem, hogy nemcsak a jelen pillanatban a 18-as és a 21-es szám között látható pöcök állítható, hanem a felette lévő tárcsa is, na ott már teljesen elvesztettem a fonalat...

 

 

Ez itt nagyon úgy néz ki, mint ami résbe bele lehet tolni egy vakut,
csak ezt nem tudtam kipróbálni, mert épp egy sem volt kéznél.

 

 

Hiába piszkálom a gépet, annak esze ágában sincs szétszedhetőnek
bizonyulnia, pedig itt mondjuk van egy szép íves rés.

 

 

A természetesen direkt ujjnyi mélyedés végén azért van az a nem különösebben
feltűnő élgomb, hogy le tudjuk vele nullázni a képkockák számlálóját.

 

 

Mármint ezt és így.

 

 

   Ebben a gépben a film továbbítása a következőképpen történik. Mikor balra kint van a gépből a gomb, akkor a filmtovábbító kétfogú alkatrész is a mozgásterének bal szélén áll. (lásd a vékony fényes csík feletti bal sarokban)

 

 

Mikor benyomjuk a gombot, akkor a két fog a film perforációjába
akadva továbbítja a filmet. (lásd immáron a jobb sarokban)

 

 

   Amit az "N" betű felett látunk, az az egyik tekerhető tárcsának már csak a gombmaradéka, ami akkor tört le, mikor egy csipesszel szemből beleakaszkodva akartam forgatni az optikát.

 

 

   Én persze nem törtem le, merthogy szerfelett bénázásaim közepette egyszer csak előkerült az optikát összetartó egyik csavar. Azért jogos az "egyszer csak jelző", mert a csavar a tárcsáknak csak egy bizonyos együttállásakor látható.

 

 

Ennyire pici hernyócsavarom még nem lévén, örömmel üdvözöltem az új jövevényt.
Most már csak arra kell figyelnem, hogy az aprósága okán el ne veszítsem.

 

 

   Mikor az optikáról letörtem az egyik azt állító karocskát (mondjuk nem állított semmit (mármint egy árva szót sem szólt), csak gubbasztott mélán az egyik tárcsa peremén), mindjárt megéreztem, hogy ennek a fényképezőgépnek annyi. Mondjuk eleve szétszedésre került hozzám, de attól még ha egyben maradt volna, már csak az arany színe (vagy az arany szívem) okán is biztosan kiteszem a polcra dísznek. Szóval mivel nem kell, és már el is törtem rajta valamit, így már nyugodt szívvel állhattam neki a szétfeszegetésének. A képen látható filmsimító lemez amúgy oly erősen tartotta magát, hogy a kiszerelésekor durva erőszakot (lemezgörbítést) kellett alkalmaznom.

 

 

   Mivel a szépen (csak nem valami gyorsan) alakuló rend okán a pincében már van egy olyan dobozom, amiben a mindenféle csuklószíjakat és vállpántokat tartom, így ennek már van hová kerülnie.

 

 

Hogy az apró csavarokat ki tudjam tekergetni, előbb meg
kellett hozzájuk reszelnem a legkisebb óráscsavarhúzót.

 

 

Majd nekiestem vele az összes csavarnak, mire fel egy
nagy csomó alátét formájú alkatrész került elő.

 

 

Mármint ennyire sok.

 

 

Ez a nyolc darab bumeráng formájú valami alkotta a blendét.

 

 

   Egy időben akkora divat volt az eloxált felületű alumínium, hogy az ember nem győzött rácsodálkozni a szebbnél szebb felületű tárgyakra. Nekünk például volt ehhez hasonló (csak finomabb felületi szemcsézettségű) aranyszínű szifonunk, mint ahogy tükörfényes metálzöld is. Utóbbi még meg is van valahol a spájz mélyén, csak egyszer (természetesen folyóvizes szódahűtés közben) melegvizet kapott, amitől aztán bemattult, megfoltosodott.

 

 

Hogy ezt az alkatrészt mennyi értelme volt kettévenni,
az inkább ne ragozzuk. Megtettem és kész!

 

 

Íme a fényképezőgép belseje, mely mechanika hiába egyszerű és
nagyszerű, a szerző lelkét valahogy sosem sikerült megérintenie.

 

 

   Ebben a fényképezőgépben még csak annyi elektronika van, mint amennyit a balra látható érintkező, a darabka narancssárga vezeték, valamint a jobbra nem látható csatlakozó képvisel.

 

 

   A balra látható lyukban nem volt semmi. Mivel a lyuk ott van, és a lyukaknak (pláne ha ilyen nagyok és formásak) nem szokásuk csak úgy egyszerűen ok nélkül létezniük, ezért a fényképezőgép valamelyik változatában biztosan van ott valami. Mivel az átnézeti kereső mellett van, én egy fénymérő műszert képzeltem bele. Aztán vagy igazam van, vagy már megint írtam valami bődületes marhaságot.

 

 

   Mikor a vastag fényes hengert a gépházba visszatoltuk (filmtovábbítás), olyankor valami közbülső alkatrész mindig tolt egyet a hátralévő filmkockák számát jelző kerék belső oldalán található fogaskeréken is. Ezt a fogaskereket amúgy már láttuk, csak akkor az ezzel épp átellenes oldaláról, az ujjnyi mélyedésben, a filmkocka számlálót nullázó alkatrész szerepében.

 

 

Ez itt egy miniatűr zéger gyűrű, melynek hátterét a szerző ujjlenyomata biztosítja.

 

 

   Az ilyen apró csavarok olyankor jönnek jól, mikor az ember az utcai távolra látó szemüvegén átnézve nem találja meg azt a csavart, ami a közellátó szemüvegéből kiesett. Már persze csak akkor, ha ezek az apróságok tudott helyen vannak.

 

 

Most már persze nemcsak azért nem rakom össze, mert ugye
már eleve nem kellett, hanem sajnos már nem is tudnám.

 

 

   Ezek ketten alkották a zárat. Mármint azt a zárat, ami az exponáláskor kinyílt, majd adott idő elteltével (amit az optika körül elhelyezett valamelyik tekerentyűvel lehetett beállítani) visszazáródott.

 

 

   Hogy itt melyik alkatrész pontosan mit csinál, azt a kérdéskört részemről inkább nem feszegetném. Ha már feszegetés, akkor itt kívánom megemlíteni, hogy több dolgot innen már nem tudok kiszedni, mert a maradék leginkább szegecselve van.

 

 

   Mivel a gépváz még mindig nem jött ketté, de a rengeteg csavar kitekerésének eredményeként egy kicsit azért már mozgott a belseje a külsejében, gondoltam most már csak ez a szegecs tartja össze a két felet, meg persze a párja.

 

 

   Az a megoldásom, hogy egy harapófogóval húzom, az sajnos csak annyiban vált be, hogy bár a szegecs maradt a helyén, de a hátfalat tartó lemezdarab - épp mint a vele átellenes párja - leszakadt.

 

 

Ekkor igen durván ráfogtam az átnézeti kereső hátul kilógó tubusára,
egy kombinált fogóval, valamint azt is, hogy ő tartja össze a gépet.

 

 

Persze nem, hanem csak az volt, hogy kicsit félre volt
billenve, azért nem akart kijönni a belső a külsőből.

 

 

   Mivel itt már mindent szegecsek tartanak, pláne értékes alkatrész egy sem látszik, így ez ahogy van, megy a kukába. Egy kicsit ugyan szomorú, de ha nem hozom el a 2020-as lomtalanításkor, akkor már rég megette volna a kukásautó. Vagyis így legalább megmutathatta magát.

 

 

Egy szép hosszú rugó és egy fényes rúd, egy olyan háztartásban, mint például a
miénk, bármikor kellhet! Ez egészen biztos, mert már többször is volt rá példa.

 

 

Ez itt a nagy nehezen megszerzett átnézeti kereső.

 

 

Azt felfogni, hogy merre megy benne a fény, azt mondjuk nem volt nehéz.

 

 

   Ellenben megörökíteni a keresőben látható képre odavarázsolt rózsaszín keretet (lásd kicsit jobbra és lent), na azt már igenis nehéz volt! Én ugyan tudtam, hogy mit szeretnék, csak nem tudtam megértetni a fényképezőgéppel.

 

 

Ezt pusztán a rombolás élvezetének kedvéért törtem ketté.

 

 

   Miután ezzel megvoltam, mindjárt rájöttem, hogy ahhoz, hogy ezeknek az alkatrészeknek legyen esélyük előkerülni, ahhoz egyben kellett volna őket eltennem. Mármint nem úgy egyben, hogy mondjuk egy zacskóba téve, hanem úgy, hogy még ép állapotban betéve a keresőrendszert a pincei optikás dobozba. Mert ugye így, hogy beszóróm a maradványokat a vegyes tartalmú dobozba, na így mire eljutnak az optikásig (már ha ez valaha is megtörténik) bármi megeshet!

 

 

Azt a fogaskereket, azt nekem feltétlenül meg kell szereznem!

 

 

Hogy szabadon hozzáférjek, előbb ki kellett húznom a helyéről
a kisebb tengelyt, ami a felette látható nagyobbat tartotta.

 

 

   Ezek is milyen jól fognak jönni, mikor majd... Na jó, ezeknek azért nem sok esélyük van az újrahasznosításra, bár a nagyon vékony és a rugós alátét még kellhet, mikor majd... Na jó, akkor nem.

 

 

Na még ezt a három bigyót is kiveszem, aztán mehet a sok kis kacat a vödörbe.

 

 

Mármint az alkatrészek zöme.

 

 

   Az óracsavaros fiókomat teljesen ugyan nem tudtam kihúzni, de annyira azért igen, hogy beleszórjam a friss szerzeményeket. Hogy a fényképezőgép nem óra? Ez igaz, de a csavarméreteik (mind apró) attól még megegyeznek. Én pedig abban egyeztem meg magammal, hogy nemcsak a rádióim és a magnóim bemutatásának állok neki, de idővel a fényképezőgépes fiókon is átfuttatok egy lehetőleg teljes körű bemutatást. Hogy mik vannak benne? Most így hirtelen - mint érdekesség - csak a SONY Mavica jutott eszembe, de persze van ott még bőven más is...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.