Ezt a kis szépséget már csak azért sem hagyhattam ott, mert arany szívem van. Akarom mondani, arany színe van. No nem mintha vonzódnék ehhez a fémhez, de attól még el kell ismerni, hogy ez a fényképezőgép nagyon szépre sikeredett.

   Amit most azért nem lett volna tanácsos a redőny leengedésével undok módon megakadályoznom (mármint a nap fényének hallba történő betűzését), mert bár ha nagyon akarnék, akkor oda ugyan odaférnék a gurtnihoz, de az apró elmaradások a lakásban című végeérhetetlen projektem nyolcadik fejezetének keretében frissen festett ajtószárnyat inkább nem kellene piszkálnom. Mármint azért nem, nehogy valamelyik szőnyegre cseppenjen a festék, a direkt ebből a célból alátologatott újságpapírok helyett.

   A fényképezőgép tetején alig néhány kezelőszerv található. (igazándiból csak kettő) Balról jobbra az első a vaku csatlakozója, a következő a film fogyását jelző tárcsa, a középső gomb a hátlapot meneszti, míg a jobb szélső gomb az exponálást indítja. Miután ezt megtettük (mármint megnyomtuk az exponáló gombot), egy igen különös dolog történik.

   Mégpedig az, hogy a fotómasina bal oldalából előugrik egy hosszú rúd, amit a helyére visszatolva újra felhúzzuk a gépet. Mármint a gombot betolva továbbítjuk a gépben a filmet.
   Ez így azért szokatlan (legalábbis számomra az), mert a filmtovábbító általában egy kar szokott lenni. Kivéve mondjuk apukám Werráját, mert ott az objektíven kell egyet tekerni, ami szintén nem egy tipikus megoldása a filmtovábbításnak.

   A jobb oldali ábrát (talán) értem, mint első osztályú terméket jelölőt, de mégis mi a csudára utalhat a balra látható torony? Természetesen ez is egy olyan kérdés volt, amire szinte mindenki tudta a választ, csak én nem. Mármint meglepően sok olvasó írta meg, hogy a balra látható ábra a gyár épületének formájára tett utalás.

   Ami részletet majd mindenképp közelebbről is szeretnék megszemlélni, az az átnézeti kereső megoldása. Mármint az érdekel, hogy azt hogyan csinálja, hogy mikor elég a fény (vagy ki tudja mitől műveli), akkor a balra látható lekerekített sarkú téglalap megjelenik az átnézeti keresőben látott képen, mint egy keret, mégpedig rózsaszínben.

   Eddig könnyű volt eljutnom, mert arra viszonylag gyorsan rájöttem, hogy a felső középső gomb megnyomása után levehetővé válik a hátlap, de innentől bizony már szerszámok kellenek a bontáshoz.

   Akkor kivehetővé válik a fényképezőgépből ez a doboz, amibe amúgy a már exponált film tekeredik bele. Ami ebben a gépben (persze lehet, hogy szintén csak számomra) egy plusz érdekesség, hogy csak úgy egyszerűen magától. Mármint sem a leeresztő, sem a feltekerő orsót (utóbbi amúgy nincs is) nem hajtja semmi, csak maga a film.
   Hogy a film a végigexponálása után hogyan tekeredik vissza a gyári dobozába, arra nem jöttem rá. Mondjuk ha a képen látható párjával együtt kiveszem a gépből, természetesen egy teljesen sötét helyen, majd az eredeti orsó végével (ami a film tokjából lóg ki) kézzel visszacsévélem a helyére, úgy persze megy, de (szerintem legalábbis) ez azért egy elég fura megoldás. Mondjuk ha a filmet a géppel együtt adja át a tulaj előhívásra, majd egy új filmet belefűzve kapja vissza, az mondjuk egy elfogadható megoldás.

   Mármint ezt, aki vagy azt mutatja, hogy hol kell a fürdőszobai villanyt felkapcsolni, vagy azt, hogy már nagyon ideje lenne egy festésnek. Amúgy azért volt rá szükség, mert egy teleszkópos bot végén lóg, aminek a másik végére egy mágnes van ráerősítve. Ez a szerszám azért jó, mert még csak le sem kell hajolnom a leesett bigyóhoz. Már persze csak akkor, ha az mágnesezhető anyagból van.

   Ha jól értem, akkor ez a gomb azt állítja be, pontosabban szólva azt kell vele beállítanunk, hogy hány DIN-es filmet fűztünk be a gépbe. Addig értem a dolgot, hogy a DIN a film fényérzékenységének mérőszáma, aminek függvényében kell a gépnek nyitva tartania a zárat (meg persze a megvilágítás erősségétől is függ, amit a fotósnak kell beállítania), de mikor rájöttem, hogy nemcsak a jelen pillanatban a 18-as és a 21-es szám között látható pöcök állítható, hanem a felette lévő tárcsa is, na ott már teljesen elvesztettem a fonalat...

   Ebben a gépben a film továbbítása a következőképpen történik. Mikor balra kint van a gépből a gomb, akkor a filmtovábbító kétfogú alkatrész is a mozgásterének bal szélén áll. (lásd a vékony fényes csík feletti bal sarokban)

   Amit az "N" betű felett látunk, az az egyik tekerhető tárcsának már csak a gombmaradéka, ami akkor tört le, mikor egy csipesszel szemből beleakaszkodva akartam forgatni az optikát.

   Én persze nem törtem le, merthogy szerfelett bénázásaim közepette egyszer csak előkerült az optikát összetartó egyik csavar. Azért jogos az "egyszer csak jelző", mert a csavar a tárcsáknak csak egy bizonyos együttállásakor látható.

   Mikor az optikáról letörtem az egyik azt állító karocskát (mondjuk nem állított semmit (mármint egy árva szót sem szólt), csak gubbasztott mélán az egyik tárcsa peremén), mindjárt megéreztem, hogy ennek a fényképezőgépnek annyi. Mondjuk eleve szétszedésre került hozzám, de attól még ha egyben maradt volna, már csak az arany színe (vagy az arany szívem) okán is biztosan kiteszem a polcra dísznek. Szóval mivel nem kell, és már el is törtem rajta valamit, így már nyugodt szívvel állhattam neki a szétfeszegetésének. A képen látható filmsimító lemez amúgy oly erősen tartotta magát, hogy a kiszerelésekor durva erőszakot (lemezgörbítést) kellett alkalmaznom.

   Mivel a szépen (csak nem valami gyorsan) alakuló rend okán a pincében már van egy olyan dobozom, amiben a mindenféle csuklószíjakat és vállpántokat tartom, így ennek már van hová kerülnie.

   Egy időben akkora divat volt az eloxált felületű alumínium, hogy az ember nem győzött rácsodálkozni a szebbnél szebb felületű tárgyakra. Nekünk például volt ehhez hasonló (csak finomabb felületi szemcsézettségű) aranyszínű szifonunk, mint ahogy tükörfényes metálzöld is. Utóbbi még meg is van valahol a spájz mélyén, csak egyszer (természetesen folyóvizes szódahűtés közben) melegvizet kapott, amitől aztán bemattult, megfoltosodott.

   Ebben a fényképezőgépben még csak annyi elektronika van, mint amennyit a balra látható érintkező, a darabka narancssárga vezeték, valamint a jobbra nem látható csatlakozó képvisel.

   A balra látható lyukban nem volt semmi. Mivel a lyuk ott van, és a lyukaknak (pláne ha ilyen nagyok és formásak) nem szokásuk csak úgy egyszerűen ok nélkül létezniük, ezért a fényképezőgép valamelyik változatában biztosan van ott valami. Mivel az átnézeti kereső mellett van, én egy fénymérő műszert képzeltem bele. Aztán vagy igazam van, vagy már megint írtam valami bődületes marhaságot.

   Mikor a vastag fényes hengert a gépházba visszatoltuk (filmtovábbítás), olyankor valami közbülső alkatrész mindig tolt egyet a hátralévő filmkockák számát jelző kerék belső oldalán található fogaskeréken is. Ezt a fogaskereket amúgy már láttuk, csak akkor az ezzel épp átellenes oldaláról, az ujjnyi mélyedésben, a filmkocka számlálót nullázó alkatrész szerepében.

   Az ilyen apró csavarok olyankor jönnek jól, mikor az ember az utcai távolra látó szemüvegén átnézve nem találja meg azt a csavart, ami a közellátó szemüvegéből kiesett. Már persze csak akkor, ha ezek az apróságok tudott helyen vannak.

   Ezek ketten alkották a zárat. Mármint azt a zárat, ami az exponáláskor kinyílt, majd adott idő elteltével (amit az optika körül elhelyezett valamelyik tekerentyűvel lehetett beállítani) visszazáródott.

   Hogy itt melyik alkatrész pontosan mit csinál, azt a kérdéskört részemről inkább nem feszegetném. Ha már feszegetés, akkor itt kívánom megemlíteni, hogy több dolgot innen már nem tudok kiszedni, mert a maradék leginkább szegecselve van.

   Mivel a gépváz még mindig nem jött ketté, de a rengeteg csavar kitekerésének eredményeként egy kicsit azért már mozgott a belseje a külsejében, gondoltam most már csak ez a szegecs tartja össze a két felet, meg persze a párja.

   Az a megoldásom, hogy egy harapófogóval húzom, az sajnos csak annyiban vált be, hogy bár a szegecs maradt a helyén, de a hátfalat tartó lemezdarab - épp mint a vele átellenes párja - leszakadt.

   Mivel itt már mindent szegecsek tartanak, pláne értékes alkatrész egy sem látszik, így ez ahogy van, megy a kukába. Egy kicsit ugyan szomorú, de ha nem hozom el a 2020-as lomtalanításkor, akkor már rég megette volna a kukásautó. Vagyis így legalább megmutathatta magát.

   Ellenben megörökíteni a keresőben látható képre odavarázsolt rózsaszín keretet (lásd kicsit jobbra és lent), na azt már igenis nehéz volt! Én ugyan tudtam, hogy mit szeretnék, csak nem tudtam megértetni a fényképezőgéppel.

   Miután ezzel megvoltam, mindjárt rájöttem, hogy ahhoz, hogy ezeknek az alkatrészeknek legyen esélyük előkerülni, ahhoz egyben kellett volna őket eltennem. Mármint nem úgy egyben, hogy mondjuk egy zacskóba téve, hanem úgy, hogy még ép állapotban betéve a keresőrendszert a pincei optikás dobozba. Mert ugye így, hogy beszóróm a maradványokat a vegyes tartalmú dobozba, na így mire eljutnak az optikásig (már ha ez valaha is megtörténik) bármi megeshet!

   Ezek is milyen jól fognak jönni, mikor majd... Na jó, ezeknek azért nem sok esélyük van az újrahasznosításra, bár a nagyon vékony és a rugós alátét még kellhet, mikor majd... Na jó, akkor nem.

   Az óracsavaros fiókomat teljesen ugyan nem tudtam kihúzni, de annyira azért igen, hogy beleszórjam a friss szerzeményeket. Hogy a fényképezőgép nem óra? Ez igaz, de a csavarméreteik (mind apró) attól még megegyeznek. Én pedig abban egyeztem meg magammal, hogy nemcsak a rádióim és a magnóim bemutatásának állok neki, de idővel a fényképezőgépes fiókon is átfuttatok egy lehetőleg teljes körű bemutatást. Hogy mik vannak benne? Most így hirtelen - mint érdekesség - csak a SONY Mavica jutott eszembe, de persze van ott még bőven más is...