Mikor látok egy kupac szemetet, olyankor részemről mindig körülsündörgöm. Általában első ránézésre még tudok nemet mondani, de ha úgy fél óra múlva, vagy pláne még másnap is ott van a szememnek tetszetős lom, akkor a talált tárgyból elkerülhetetlenül egy újabb szétszedtem alany lesz. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen tulajdonképpen önként jelentkezett.
   Mi az, hogy nem? Dehogynem! Mert ugye akár el is szaladhatott volna. Na ugye! Ez amúgy egy ECI PCM 11-es vonalsokszorozó berendezés, méghozzá annak is a külső egysége.

   Oldalnézetből igencsak lapos, ezért könnyedén elfér az utcai elosztódobozban. Aztán az elosztó idővel beázik, és ilyenkor folyik bele a víz az elektronikába. (lásd a fenti képen barna pettyeket) Innentől aztán már nincs értelme javítani, úgyhogy megy egyből a selejtbe. Illetve a változatosság kedvéért ez a példány most hazajött velem. Én amúgy nem is akartam elhozni, csak annyira könyörgött...

   Ennek azért van ilyen sok lába, mert egy vonal (érpár) megy be, és 11 vonal jön ki. Ha a digitalizálás (erős tömörítés) miatti minőségromlástól eltekintünk, akkor ez egy nagyszerű megoldás a drága rézkábel kiváltására.

   Általában úgy szokott lenni, hogy ötször annyi fotó készül, mint amennyire ténylegesen szükség van. Egy részüket eldobom, mert becsillant, vagy életlen lett, esetleg a téma fele kilóg a képből, míg más - amúgy jól sikerült - képekre utólag nem találok magyarázatot, egyszerűen csak nézem őket bambán.
   Ezt a panelt például sikerült addig-addig forgatnom, míg be is csillant, meg életlen is lett. Ha kritikus szemmel nézem a fotóimat, akkor talán minden századik nevezhető jól sikerültnek. Ez mondjuk nem tartozik közéjük...