Magnógyártás 1955 és 1960 között

   A hazai híradástechnikai és elektronikai ipar magnógyártás területén sohasem állt a helyzet magaslatán, kivéve a telefongyári magnógyártás időszakát. Jól tudták ezt a hazai híradástechnikai ipar vezetői is, hiszen az egyes magnógyártási próbálkozások nem sok sikerhez vezettek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint egy 1955 szeptemberében közzétett pályázati felhívás, amit az akkori szaklapokban közöltek. Itt most a Rádió­technika 195. oldalán leírt felhívást idézem:

 „Felhívás

A KGM Híradástechnikai Igazgatóság felhívja azon rádióamatőrök figyelmét, akik magnetofon szerkesztésével, illetőleg készítésével foglalkoznak, hogy az elkészített vagy elkészítendő konstrukciót mutassák be a Híradástechnikai Igazgatóság Mű­szaki osztályán. Tekintve, hogy az amatőrök igen szép eredményt mutattak fel a legutóbbi kiállítás alkalmával, így méltán reméljük, hogy oly ötletek és megoldások születtek már azóta is, amit az ipar felhasználhat. Az elkészített magnetofont az iparág szakembereiből alakult bizottság fogja felülvizsgálni, és amennyiben akad közöttük olyan, melyet az ipar fel tud használni, úgy azt megfelelő jutalomban részesítjük. Tájékoztatásul az alábbi szempontokat közöljük

1. Sorozatgyártásra alkalmas, legnagyobbrészt le­mezből sajtolható, kevés forgácsolással elkészíthető kivitel legyen.

2. 9,5 vagy 19 cm/sec szalagsebességre, esetleg mindkettőre alkalmas.

3. A magnetofonfej kivitelezése nem lényeges követelmény.

4. Előre-hátra játszás külön előny.

5. Legnagyobb súlyt a mechanikai kivitelezésre helyezzük

Fenti szempontok természetesen csak irányvonalak és az amatőröknek szabad kezet adunk a konst­rukció kivitelezésére. Egyéb szakkérdésekre a KGM Híradástechnikai Műszaki osztálya ad felvilágosítást, telefon : 128-069. Az elkészítés határideje 1955. október 17."

   Hát szó, ami szó, elég rövid határidő volt ez, ha valaki ennek alapján, 1955 szeptemberében kezd el egy olyan korszerű magnót konstruálni, amire az ipar nem volt képes, de ha még be is akarja mutatni október 17-ig, fel kellett volna kötnie az alsóneműjét! Persze erről szó sem volt. Az 1954-ben és 1955-ben rendezett Országos Rádióamatőr Konstrukciós kiállításon már jól látszott, hogy az amatőrök sokkal előbbre tartanak egyéni magnóikkal, mint a hazai ipar a Vörös Szikrájával, Audio adapterével, vagy EH R 11-ével. Erre alapozták ezt a felhívást is, amelynek eredményét két hónappal később, 1955 novemberében már közölték is. Ugyancsak a Rádiótechnikát idézem:

„AMATŐRÖK A TECHNIKA FEJLESZTÉSÉÉRT

   A Rádiótechnika szeptemberi számában közöltük a KGM Híradástechnikai Igazgatóság felhívását, amelyben az amatőröket felszólították gyártásra alkalmas magnetofonok bemutatására.

   A határidőig, 1955. október 17-ig, sajnos, mindössze csak egy hónap állt rendelkezésre. A Híradástechnikai Igazgatóság felhívása így is hasznosnak bizonyult. Bemutatásra 6 magnetofon került, 4 amatőr és 2 gyári készítmény.

   A bemutatott készülékeket egy erre a célra alakult bizottság vizsgálta felül. Végleges döntés nem történt, erre csak a szükséges kalkulációk után kerülhet sor.

   A bizottság egyhangú véleménye szerint Varga Gyula amatőrkészítményű magnetofonja, amely ide-oda játszik és automata vezérléssel van ellátva, kisebb módosítás után alkalmas az elfogadásra. A berendezés exportigényeket is kielégít.

   A kisebb kategóriába tartozó 3 magnetofon közül (2 gyári: VÖSZI, HAKI és egy amatőr: Zsigmond György) a bizottság véleménye szerint a kalkuláció dönti el, hogy melyiket érdemes tömeggyártásra előkészíteni. Különböző szempontok figyelembevételével Zsigmond György berendezése látszik legalkalmasobbnak nagysorozat gyártásra.

   Makai István készülékénél figyelemreméltó a jó hangminőség és a könnyű karbantartási lehetőség. Köller Nándor készülékén a magnetofonfej konstrukciója volt érdekes, s a bizottság szerint érdemes annak ipari gyártásával foglalkozni.

   A bemutatott készülékek arról tettek tanúbizonyságot, hogy az amatőrökre bízvást támaszkodhat az ipar, mert tudnak ú j szempontokat adni. Ezért azokat is jutalmazni kívánják, akiknek berendezését gyártásra nem fogadták el, de készülékeiken értékes ötleteket, újításokat valósítottak meg.

   A Híradástechnikai Igazgatóság kezdeményezése helyesnek bizonyult, s ezért a jövőben is támaszkodni fog az amatőrök ötleteire és találékonyságára"

   A pályázat végeredménye csak megerősíti az előbbi megállapítást: a gyári magnók ez idő tájt nem érték el azt a kívánt színvonalat, ami a nagyipari előállításból adódóan várható lett volna. Ezt bizonyítja az is, hogy a pályázatra bemutatott két gyári készülék (VÖSZI=Vörös Szikra, HAKI=Hangtechnikai és Kinotechnikai Váll.) közül egyik sem érte el a sorozatgyártási és a korszerűségi szintet, ezzel szemben Zsigmond György amatőr készüléke a legalkalmasabb a sorozatgyártásra.

   Jó volna tudni, hogy az itt bemutatott készü­lékek közül mit használtak fel gyáraink a következő években, s mennyi hatása volt e készülékeknek a következő évek gyári fejlesztésére, amikor három évvel később, 1958-ban hírül adták:

„A Budapesti Rádiótechnikai Gyár ez évben fejlesztett ki 3 sebességű, két irányban játszó ú j magnetofontípust, hasonlóan ez évben született a Finommechanikai Vállalat Erkel típusa is."

   Ezt megelőzően azonban, a Budapesti Rádiótechnikai Gyár 1957-ben megvásárolta az osztrák Viktor Stuzzi gyár Mambó magnó szabadalmát, amelyet 1958-ban már sorozatban gyártott a Vörös Szikra helyett. Az új kismagnó egyszerűen kezelhető, minimális kezelőszervvel működő, hordozható csöves készülék volt, azonban sem minőségi jellemzőivel, sem külső, belső felépítésével nem érte el a Terta 811 színvonalát mint hasonló kategóriájú készülék.

   Amikor a Mambó a hazai kereskedelemben is megjelent, a vásárlók részéről sok bírálatnak volt kitéve. Kárhoztatták a rossz szervizelhetőségét, a gyenge felépítését, ami különösen a belső mechanikára és áramköri rendszerre vonatkozott. Ez valóban alatta maradt az akkoriban amatőrök által készített jobb konstrukcióknak. Mégis úgy tekintették, mint olcsó (3300 Ft) népmagnót, ami kielégítheti a tömegigényeket. Az M 5 típusú magnóból további típusváltozatokat is készítettek, „Diktambó", majd M 5/a Mambó típusjelzéssel. Ez utóbbiba hangszínszabályozót és trükk kapcsolót is beépítettek.

   Az előbbiekben már említett, a BRG által kifejlesztett, háromsebességű, két irányban játszó új magnetofon nem más, mint a későbbiekben Koncert néven ismertté vált, jobb sorsra érdemes automata magnó.

   Ma már jó lenne tudni, valójában mi hiúsította meg ennek a készüléknek a sorozatgyártását és miért húzódott oly sok évig a prototípusok, ill. a nullszériák fejlesztése - módosítása. Egy biztos: a ma fellelhető, s néhány felújított példány azt bizonyítja, hogy ez a magnó méltó utódja lett volna a Tertáknak! A maga idejében modern, korszerű készülék, ami csöves erősítője ellenére igen jó hangátviteli minőséget produkált. Egymotoros, irányváltós futóműve és annak mechanikai megoldásai szellemes és igen ésszerű konstrukciót jeleznek. Itt hozzáteszem, hogy sokkal később, a hatvanas évek második felében hasonló elven egyre másra dobták piacra a különféle japán gyártmányú oda-vissza játszó magnókat.

   A háromsebességes készülék első típusszáma M 4. Neve még nem volt. Elsőként az 1959-es Budapesti Ipari Vásáron mutatták be a nagyközönségnek. A három sebesség: 19,05 cm/s, 9,53 cm/s és 4,76 cm/s. A mechanika nagy erénye, hogy az IK 70-es hajtómotor 2 kg tömegű, peremsúlyos lendkereket hajt, ami jelentősen hozzájárul a kis sebességingadozáshoz. A sebességváltás szíjátdobással megy, az irányváltás kézi kapcsolásra vagy fémfóliás szalagvég-kapcsolóval lehetséges. Az üzemmódok nyomógombos vezérléssel kapcsolhatók. Az orsózó tengelycsonkok csúszó kuplungos megoldással, mágnes betétes vezérléssel működve csévélik a szalagtekercseket. A magnóra helyezhető legnagyobb orsó 150 mm átmérőjű.

   Azt, hogy nagy jövőt jósoltak neki, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy 1959-ben a BIV-re külön prospektust nyomtattak hozzá, német és angol nyelven. Egy évvel később, 1960-ban már bemutatták a vásáron a sztereó változatát is, és azt ígérték, hogy még ebben az évben elkezdődik mindkét típus sorozatgyártása, mind a hazai, mind az exportigények kielégítésére. A sorozatgyártás azonban nem kezdődött el. Később, 1962-ben megjelent a készülék ismét módosított, M 4/a Koncert néven ismert változata, amely már eljutott a sorozatgyártásig. Ez a gyártás azonban nem volt zökkenőmentes. A kiválónak ígérkező prototípust valósággal „elrontották" a szerelőszalagon legfőbb hibák a mágnes reléknél és az automata üzemmódoknál jelentkeztek. Az első ötszáz példány hibáit ismerve, a későbbi mintegy kétezer készülék legyártott alkatelemeinek többségét össze sem szerelték, s alkatrészként adták el. A meglevő összeállított készülékeket pedig áron alul, 3600 Ft-ért értékesítették.

   Micsoda szenzáció volt ez 1963-64-ben! Háromsebességes, automata irányváltós, négyfejes magnó 3600-ért. Az összes készülék néhány hét alatt elfogyott az ismert hibák ellenére. Az ipari berkekben pedig sokáig emlegetett példa maradt a Koncert magnó, hogy egy jó konstrukciót hogyan ronthat el egy szakképzetlen szerelőgárda sorozatgyártás közben.

   A BRG-vel egy időben, az ötvenes évek végén még a Finommechanikai Vállalat (FMV) foglalkozott magnógyártással. Először a Mechanikai Laborban kifejlesztett EH R 11-et gyártották, majd módosították, végül 1956-ban ennek befejezték a gyártását. 1957 és 1958 között a meglevő tapasztalatokból és az EHR 12 konstrukciójából kiindulva fejlesztették ki az Erkel magnót, amely hasonlóan csöves készülék és kétsebességes, mint elődje. A modernizált külső doboz mellett megtartották a kétoldali, 2x5 nyomógombos üzemmód kapcsoló rendszert és az alapvető belső felépítési elvet.

   Ebben a magnóban a hajtómotor fordulatszámváltásával váltottak sebességet, 19-ről 9,5-re és viszont. A pontos sebesség nem adódik ki 19,05-ra és 9,53-re, de közelítően azonos. Az Erkel magnó nagyméretű, reprezentatív készülék, viszonylag jó hangátviteli minőséggel, félsávos jelrögzítéssel. Csöves erősítőrendszere azonban már az ötvenes évek végén kissé elavultnak tűnik EF 86-os, EBF 80-as csövei miatt. A többi cső : ECC 85, EL 84, EM 80 és EZ 81. Ebből a készülékből nem egészen 2000 db-ot gyártottak.

   Közben kifejlesztettek egy modernebb és kisebb hordozható táskamagnót, amely a Bartók nevet kapta. Ebből a típusból a prototípuson kívül csupán néhány db készült el, majd az FMV-nél végleg befejezték a magnógyártást. Az Erkel magnó stabil mechanikáját és precíz kidolgozását ismerve leírható, hogy talán itt lett volna még szebb jövője a magyar magnógyártásnak, ha folytatják.